Srebrni most

Izbor iz ljubavne poezije mađarskih pesnika
XX stoleća.

Izbor i prevod: Ileš Feher

Pogovor prevodioca 

Od onda kad sam shvatio duboki smisao Sizifove legende a želim da objasnim ljudska stremljenja često pozivam u pomoć Hilarija. Kad su slavnog alpinistu upitali, zašto je krenuo u osvajanje Mont Everesta, jednostavno je odgovorio: „Jer je tamo.“ 

Odakle je ta unutrašnja, duboka ljudska potreba, koja pokreće pojedinca, ne hajući za razumljive razloge kao što je materijalna dobit, politička karijera, itd? Ne znam objasniti, zašto jedan biohemičar, nazovi naučni radnik, uz sve svoje obaveze deo slobodnog vremena posvećuje prevodilaštvu, poslu, koji je unapred osuđen na poraz. Početničke prevodilačke korake učinio sam za vreme studentskih dana, jer bez Radnotija nisam znao ni udvarati. Prekretnicu u potpuno amaterskom i anonimnom radu donelo je slučajno poznanstvo s književnikom Irfanom Horozovićem a preko njega i sa Banjalučkim književnim krugovima početkom osamdesetih godina. Prvi moji prevodi objavljeni su u banjalučkom časopisu „Putevi“. I izdavanje ove zbirke pesama smo planirali još za vreme mog življenja u gradu kraj Vrbasa. Ali iz ličnih razloga 1989 sam napustio predivnu Bosansku Krajinu, kasnije je došao rat, i…

Tu pripada još jedna napomena: življenje u Banja Luci ostavilo je traga i u upotrebi jezika – i dan danas koristim bosansko - krajiški dijalekt. 

Moji prevodi netaknuto su ležali u fijoci sve do susreta, naravno opet slučajnog, sa članovima redakcije časopisa „Orbis“ negde krajem 1995, koji su probudili u meni već usnule glasove. Na osnovu recenzije Turi Gabora sa velikim elanom sam preradio prevode, ali izdanje, iz meni nepoznatih razloga, opet je izostalo. 

U međuvremenu život me je odveo na drugi kolosek. Prohujale su godine i prevodi su začaranim snom snivali. Doduše u retkim trenucima predaha originalnu verziju – 66 pesama od 55 autora (brojevi su bili sasvim slučajni), već svesno sam dopunio sa novim prevodima na 77 pesama od 66 autora, i nakon kritičkih primedbi Janoša Slobode još jednom preradio. Nakon prvih pokušaja, nakon više od 20 godina čitaoci će stvarno dobiti u ruke tu knjigu? 

Držeći u ruci rukopis, pitam se, koliko je tu moj udeo a koliki mojih prijatelja, koji su me hrabrili i pomagali mi. Naslov a ujedno i refren pesme Atile Jožefa „Bol je to“ – u prevodu ideja je Irfana Horozovića. Prevod pesme Lasla Nađa „Ko će ljubav preneti“ zajednička je uspomena Ranka Risojevića, Stevana Martinovića, Ismeta Bekrića, Irfana i Ajnuše Horozovića i prevodioca na jednu nezaboravnu noć. Moram spomenuti profesorice Milicu Mitraković i Adnanu Karahasanović koje nisu dozvolile da se udavim u nedovoljnom poznavanju srpskog jezika. 

Duboko sam zahvalan dr sci Draginji Ramadanski. Koliko i na koji način mi je, bez „ikakvog razloga“, pomogla u završnoj fazi izrade rukopisa, rečima izraziti ne znam. 

Izbor i redosled pesama je sasvim ličan. Prepuštam čitaocu da sudi, da li je dobar ili loš. Nekoliko pesama koje sam želeo uvrstiti u izbor – „Ljubavna pesma Ilmarinena“ Aniko Mikole, „Serenada Ilonki“ Jenea Džide – jednostavno nisam znao prevesti. Pojedini prevodi pak – Ferenc Juhas: „Četvrtak, dan praznoverja, kada je najteže“; Zoltan Zelk: „Galeb“; Mihalj Vaci: „Reci draga, kakvo je more“ – zagubili su se negde na relaciji Banja Luka – Senta, i nisam imao dvoljno snage, da ih ponovo prevodim.

                                                                                                        Ileš Feher

                                                                                               Senta, februara 2010

P.s. Može se naručiti kod izdavača putem telefona: 021 548 393 ili 021 473 9108 ili kod autora 024 527 567 e-mail: feher@sabotronic.co.rs

Ezüst híd

Válogatás XX. századi magyar költők
szerelmes verseiből.

Válogatta és fordította: Fehér Illés

A fordító utószava

Attól kezdve, hogy megértettem a szüsziphoszi legenda valódi értelmét, a törekvő embert jellemezve gyakran folyamodom egy Hillary-idézethez. Mikor a neves alpinistát megkérdezték, miért indult el a Mount Everest meghódítására,  egy mondatba sűrítette válaszát: " Mert ott van! "

Honnan ered az a mélyen emberi belső kényszer, melyet nem az anyagi haszon, a politikai siker, stb. vezérel? Számomra is megmagyarázhatatlan,hogy egy biokémikus, aki állítólag tudományos munkás, minden kötelezettsége mellett szabad idejének egy részét miért fordítja olyan munkára, a műfordításra, mely eleve sikertelenségre ítéltetett. Botladozó fordítói indulásom egyetemista koromhoz kötődik, mert Radnóti nélkül még udvarolni sem tudtam.

A  műkedvelő és ismeretlen tevékenységben fordulatot a nyolcvanas évek elején az Irfan Horozovićtyal és rajta keresztül a Banja Luka-i irodalmi körrel való véletlen találkozás hozott. Első fordításaim a Banja Luka-i " Putevi " (Utak) folyóiratban jelentek meg. E kötet kiadását is még akkor terveztük, mikor a Vrbas-parti városban éltem, de 1989-ben személyes okok miatt elhagytam a feledhetetlen Boszniai Krajinát, aztán meg jött a háború, és. . .

Ide tartozik még egy megjegyzés: Banja Luka-i tartózkodásom tartós nyomot hagyott a nyelvhasználotomban is – a mai napig a krajinai (boszniai) dialektust használom.

Fordításaim érintetlenül hevertek íróasztalom fiókjában. De 1995 végén - ismét csak egy véletlen találkozásnak köszönve - kapcsolatba kerültem a kanizsai Orbis folyóirat szerkesztőivel, akik újra   ”felébresztettek  ". Nekibuzdultam, átdolgoztam a fordításokat Túri Gábor recenziója alapján, de a kiadás, számomra ismeretlen okok miatt ismét elmaradt .

Közben az élet  más vizekre terelt. Újabb évek röppentek el és a fordítások csipkerózsika álmukat aludták. Jobbanmondva üres óráimban az eredeti válogatást – 55 költő 66 versét( a számok teljesen véletlenszerűek voltak), immár tudatosan 66 költő 77 versre egészítettem ki, majd Szloboda János kritikai megjegyzései után újra átdolgoztam. Az első próbálkozások után, több mint húsz év elmúltával, tényleg az olvasó kezébe kerül a kötet?  

Kezemben a kész kézirattal nem először kérdezem magamtól, mennyiben sajátom ez a munka, amikor annyi baráti segítség épült a sorokba. József Attila ”Nagyon fáj "versének címe és refrénje a fordításban Irfan Horozović ötlete. Nagy László " Ki viszi át a szerelmet"  című versének fordítása egy feledhetetlen éjszakához kötődik, amely Ranko Risojević, Stevan Martinović, Ismet Bekrić, Ajnuša és Irfan Horozović és a fordító közös emléke. Mindenképpen meg kell említenem Milica Mitraković és Adnana Karahasanović tanárnőket, akik nem engedték meg, hogy nyelvtudásom fogyatékosságai miatt belevesszek a szerb nyelvtan útvesztőibe.

Hálás köszönettel tartozom dr. sci. Draginja Ramadanskinak. Szavakkal ki nem fejezhető az a segítség, melyet tőle kaptam, a " semmiért " a kézirat végső megformálásában.

A válogatás és a versek egymásba fűzése a fordító egyéni ízlését tükrözik. Hogy az milyen, azt majd az olvasó fogja eldönteni. Néhány vers (Mikola Anikó : Ilmarinen szerelmes éneke vagy Dsida Jenő : Szerenád Ilonkának ) nem kapott helyet a kötetben, mert azt egyszerűen nem voltam képes megfelelően lefordítani. Egy-két vers pedig azért maradt ki a válogatásból  (Juhász Ferenc : Babonák napja, csütörtök, amikor a legnehezebb; Zelk Zoltán : Sirály; Váci Mihály : Mondd, kedves, milyen a tenger? ), mert a fordítás elveszett valahol Banja Luka és Zenta között, s nem volt erőm újra kezdeni a munkát.   

                                                                                        Fehér Illés

                                                                                 Zenta, 2010. februárja

P.s. Megrendelhető a Családi kör szerkesztőségében telefonon keresztül: 021 548 395 vagy 021 473 9108 vagy a szerzőnél 024 527 567 e-mail: feher@sabotronic.co.rs

Fehér Illés  - curriculum vitae    

Tudományos - szakmai munkásságom

1941. október 29.-én születtem Kasztavban (Horvátország). 1960.-ban a Zentai Gimnáziumban érettségiztem. Orvosi biokémikusi oklevelet a Zágrábi Tudományegyetem Gyógyszerészeti – biokémiai egyetem Orvosi biokémiai karán 1964.-ben szereztem.. Ugyanitt 1966-ban magisztráltam. 1979.-ben avattak a kémiai tudományok doktorává a Zágrábi Tudományegyetemen.

1967.–ben kezdtem dolgozni. Rővid zentai és pakraci tartózkodás után 1970.-ben a boszanszka-gradiskai Egészségügyi Központ laboratóriumának vezetését vettem át ahol 1976.-ban az intézet igazgatójává is kineveztek. 1979.-ben átvettem a banyalukai Egyetemi Klinikán a Duagnosztikai Központ igazgatói kinevezését. 1984.-ben az addigi tudományos munkásságom alapján a Banyalukai Tudományegyetem Institut Zastite kutatóintézetében tudományos munkatárssá neveztek ki. Ebben az intézetben 1986.-tól dolgoztam főállásban ahol 1988.-ban tudományos főmunkatársnak neveztek ki. 1989-től a zentai Egészségügyi Központ Laboratóriumát vezettem 2010 májusáig. 69 évesen 43 szolgálati év után mentem nyugdíjjba.

A budapesti Kertészeti Egyetem zentai kihelyezett részlegén az oktatásban, mint a biokémiai tantárgy konzulens tanára, az alapítástól kezdve részt vettem. A harmadik évfolyamtól kezdve a kémia tantárgy előadását is vállaltam. Ezt a tevékenységet a mai napig is folytatom.  A zentai Egészségügyi középiskolában, szintén az alapítástól kezdve (1996), a biokémia tantárgy előadásával bíztak meg. 2007.-ben fejeztem be középiskolai tanári pályafutásomat.

Elért eredményeim közül kiemelem:

-          A magiszteri munkám alatt a 17 – ketoszteroidok kromatográfiás szétválasztására kidolgozott módszert a Jugoszláv Endokrinológusok Társasága standard metódusként ismerte el,

-          A doktori disszertációm keretein belül a vizelet 17 – hidroxiszteroidok meghatározására kidolgozott eljárást a belgrádi Katonai Akadémiai Klinikán is alkalmazták,

-          Tagja voltam a Bosznia – Hercegovinai Biokémikusok Társasága által kinevezett bizottságnak, mely a klinikai laboratóriumi eljárásokat standardizálta,

-          Tagja voltam a Jugoszláv Biokémikusok Társasága által kinevezett öttagú bizottságnak, mely a gyógyszerek hatását vizsgálta a klinikai biokémiai paraméterekre,

-          A Bosznia – Hercegovinai Gyógyszerészek Társaságában éveken keresztül elnökségi tag voltam,

-          A Boszanszka Krajinai Gyógyszerészek és Biokémikusok Társaságában a Biokémikusok szekciójában elnöki tisztséget töltöttem be,

-          Elnökségi tag voltam, egy mandátumban pedig elnök a Banyalukai Kémikusok és Tehnológusok Társaságában,

-          A számos szakmai, polgári és katonai kitüntetések közül az 1974.-ben kapott Népért tett szolgálatokért emlékérmet említem,

-          A Zaštita i unapređenje čovjekove sredine tudományos szaklap recenzense voltam,

-          Három tudományos csoportos kutatást vezettem, melyekből kettőt a MTA „Arany János Alapítványa” finanszírozott (2001. – és 2003.-ban), valamint hét csoportos kutatómunkában részt vettem, melyekből hatot a Vajdasági Végrehajtó Tanács Tudományos Titkársága támogatott anyagilag (2005. –  2010. periódusban),

-          Tagja vagyok a MTA köztestületi tagságának valamint a Vajdasági Magyar Tudományos Társaságnak,

-          A Vajdasági  Végrahajtó Tanács Tudományos Titkársága, mint kutatómunkást APVNT1748 szám alatt tart nyilván, 

Nyomtatásban több mint 70 tudományos és szakmunkám jelent meg. Ezek küzül a 10  legfontosabb:

Feher, I.: Kromatografsko razdvajanje neutralnih 17-ketosteroida u urinu. (Magiszteri értekezés, Zágrábi Tudományegyetem Gyógyszerészeti – biokémiai egyetem, 1966).

Fehér I., Tajic, M.: ( 1975) Kromatografsko razdvajanje 17-ketosteroida Diabetologia Croatica, Suppl. I. 66-67.

Feher,I.(1979):Jednokratni i kronični utjecaj alkohola na sekretorni aktivitet kore nadbubrežne žlijezde. (Doktori értekezés – Zágrábi Tudományegyetem)

Feher,I. i Borčić,N. (1983):Određivanje dehidroepiandrosterona u krvi, Jugosl. med. biok. 3: 55-57.

Feher I., Kotur,N. i Borčić,N. (1985): Ispitivanje uslova fluorometrijskog određivanja ukupnih 11- hidroksikortikosteroda u plazmi, Jug. med. biok., 4: 11-14.

Feher I i sar (1989): Ispitivanje radne i životne sredine u tvornici Rudi Čajavec (A munka- és környezeti viszonyok elmzése és megoldása a Rudi Cajavec gyárban.) Védett tudományos munka. Institut Zaštite Banja Luka. 

Feher,I. (1991): Jednokratni, kontinuirani uticaj stresora (alkohola) na sekretornu aktivnost zone glomeruloza i fascikulata kore nadbubrežne žlezde, Med. pregl. 44: 296-302.

Stefanovitsné Bányai É., Duducz, Gy., Fehér,I.(1996): Biokémia – Biokémiai alapismeretek a távoktatásban képzett hallgatók számára, Szerk.: Stefafanovitsné Bányai, É.: Kertészeti és Élelmiszeripari egyetem, Budapest.

Feher,I. (1999): Secretory function of adrenal cortex in chronic alcoholics, Med. pregl. 52: 221-225.

Fehér I. és mts (2002): A Becsei Gát és időjárási tényezők hatása a tisza ökológiai rendszerére. A MTA Arany János Alapítványa által támogatott csoportos kutatómunka.

Fehér, I. és mts (2004):  A Tisza ökorendszerének folyamatos ellenőrzése, a hullámtér nehézfémtartalmának felmérése valamint a természetes ívóhelyek lehetséges revitalizációja a folyó Kanizsa – Becsei gát szakaszán. A MTA Arany János Alapítványa által támogatott csoportos kutatómunka.

Fehér Illés (2008): Kertészeti kémia I. Általános kémia. Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar Határon Túli Levelező Tagozat – Zenta  

Magamról, emlékeimről

Tehát Kasztavban születtem, valahol Isztriában, az „Isten háta mögött”. Életemre születésem helye nyomta rá bélyegét? Születésemkor Olaszország volt, a háború után Jugoszlávia lett, most éppen Horvátország fennhatósága alatt áll.

Életemet  a kirívó kettősségek jellemzik. Voltam kikiáltott zseni és elátkozott sarlatán, megbecsült szakember és közönséges kocsmatöltelék, a tenisz és a box egész szépen megfértek egymás mellett, míg egy korai sérülés véget nem vetett sportolói pályafutásomnak. Apám gyógyszerész volt, de tősgyökeres temerini paraszt család ivadéka, anyámon keresztül pedig a halászokkal kerültem természetes kapcsolatba. Tehát gyermekkoromban nem a tengerparti üdülőket látogattam, hanem vagy „Lajos bátyámnál” egy temerini tanyán legeltettem az állatokat vagy a halászokkal hajnalok hajnalán „lapátoltam” Adorjánig, ahonnan kezdődött a háló-vontatás.

Sokszor kérdezem magamtól, ki kapott többet a sorstól, szüleitől? Én, aki hat éves koromtól kezdve belenőttem a munkába, a tengerre 14 évesen jutottam el, vagy fiam, aki már 4 évesen az ovisokkal lubickolt a sós kékségben, de, hogy mi a küzdelem… Szerencsésnek tartom magamat és szívesen gondolok gyerekkoromra. Négy éves koromban a legnagyobb élvezettel szorítottam össze a kiskacsák nyakát. Hogy templom helyett unokaöcsémmel együtt a barára mentünk fürödni és mert belepottyantunk a sárba a vasárnapi szerelésben, az „örömkéket” jól elpáholta Lajos bátya – Istenem. Hogy az éjféli misén én voltam az, aki a parasztasszonyok szoknyáit egymáshoz varrta, az nem derült ki. Szóval, kifejezetten „mintagyerek” voltam. Viszont egy dolog sosem volt kérdéses – tanulni akartam. Nyol évesen anyám elé álltam és megkérdeztem: „Parasztnak lehet-e tanulni az egyetemen?” Visszakérdezett: „Csak nem akarsz paraszt lenni!?” „Az lenne az igazi” – így én. „És miért?” „Mert jókat lehet káromkodni”. Anyám hüledezett, apámnak meg felvillantak a szemei, de egy szót sem szólt. Különben tőle hallottam egy nagy igazságot:”Fiam, ne vitatkozz az asszonnyal, úgy is neki lesz igaza?!”

Az 1948-as év mély nyomot hagyott bennem. Télvíz idején megbetegedtem: sarlah. Csak éppen nem akart elmúlni. Mikor már mindenki lemondott rólam, apám beszerezte a penicillint – úgy is meg fog halni, nem veszíthet semmit alapon –  teleszurkálták a fenekemet. Megmaradtam. Utólag derült ki a sarlah mellett kifogtam a tifuszt is. Három hónapig nyomtam az ágyat, naphosszat az ablakban lógtam és bámultam a világot. A zsidók kitelepítése akkor zajlott és az állomásra vezető út utcánkon keresztül vezetett. Bámultam a világot és a „stráfkocsis” menetelést. Nem tudtam megmagyarázni, a látványtól miért szorul össze a szívem. Azóta tudom.

17.-ik születésnpom ajándéka: 15 éves kishúgom halála. Sokáig hallani sem akartam erről a napról.

Hálásan gondolok gimnáziumi tanáraimra – így, többesszámban. A maga módján mindenki külön egyéniség volt. Közös vonásuk - szinte kivétel nélkül mindenki  a lexikális tudásmellett a saját gondolataink megfogalmazására késztetett bennünket. Még a „csínytevéseinket” is megfelelő módon tudták kezelni. Itt jegyzem meg, hogy hosszú tanári pályafutásom alatt nem voltak gondjaim a gyerekekkel, még azokkal sem, akikkel eleve riogattak. Mélyen tiszteltem mindenkit és ezt meg is követeltem. Megkaptam.

Egyetemista éveimről valamit: Akkoriban – hála a jó égnek – nem volt divat a hétvégi hazajárás. Nyári és téli szünet, május elseje, esetleg Karácsony és a hazamenetelek lajstroma ezzel ki is merült. Önállóan döntöttünk mindenről. Szüleimnek mindég hajlandó voltam megmutatni indexemet, de nem szerettem anyám mellékkérdéseit – Fiam, hogyan telnek napjaid?  Apámnak efféle kérdései nem voltak – ő is Zágrábban tanult. Fűtetlen, albérleti szobábam laktunk, ahonnan kora reggel az egyetemi, kellemesen meleg, alagsori tanulóterembe menekültem. Mire a többiek megtöltötték a termet, úgy kilenc körül kezdtek szállingózni, addigra befejeztem a tudományokkal való fejtágítást és maradéktalanul részt vettem a végeérhetetlen asztalitenisz csatákban, no meg a preferánszpartikban. Mert preferánsz-tudás nélkül nem illett diplomálni.  Időre diplomáltam – mai fejemmel biztosan húztam volna az időt, hisz olyan szabadon soha többé nem élhettem –  társaim pedig nem értették, hogyan lehet ezt megcsinálni tanulás nélkül. Csak a reggeli „imaórákat” nem vették figyelembe.  

Abban az időben (a hatvanas évek elején) az „Ady Endre” Magyar Kultúrkörben is mindennapos volt a délutáni – esti magyar egyetemisták találkozója. Azt sem lehetett kihagyni. Természetesen „tiszteletben tartottuk” a házitanács által meghatározott tíz órai zárórát. Bezárkóztunk. És mert maszületett báránykák voltunk, a házitanács csendháborítás ürügyén beperelt bennünket. Lett is cirkusz belőle, meg mea culpa, fogadkozás,… Maradhattunk, de a cécó úgy félévenként kezdődött előlről. Azután elmaradtak a feljelentések. A hatvanas évek második felében, a vajdasági magyar diákok számára Zágráb elveszítette varázserejét, elsősorban az Újvidéki Tudományegyetem fejlődésének köszönhetően, csappant a számunk. Hatvanban, a gólyavatáson 64 gólyát, köztük engem is, avattak, 66-ban, mikor elhagytam az azóta is egyik kedvenc városomat, mindössze 22-őt. A napi találkozások helyett maradt az immel – ámmal összetartott szerda és a hétvégék.

Következett egy sötétebb periódus életemben – az ivászat. Ezt a periódust sem sajnálom, mert a társadalomból kirekesztettek között tanultam meg igazán becsülni az életet.Szerencsémre minden gond, megerőltetés nélkül abba tudtam hagyni a sehová nem vezető életmódot. De keveset tudok olyant, aki szintén ki tudott mászni a gödörből.

Zentán kezdtem pályafutásomat, de kurtán – furcsán kirúgtak. Utólagosan megköszöntem „jóakaróimnak” az útilapút. Pakracon sem maradhattam soká, onnan is menesztettek – hosszú a  mese -. Boszanszka Gradiskára kerültem, ahol otthonra leltem. Segítőkész, nyitott környezetbe csöppentem. Munkámhoz minden támogatást megkaptam, amit egy kisváros adhatott. Elismert szakember lettem, vezető állásba kerültem és doktorálásom után mint kiemelt „kádert” – ennek a szónak, valószínű nem csak számomra, kesernyés íze van – vittek Banya Lukára az Egyetemi Klinikára.

Apropó doktorátus. Azóta sem tudom elfelejteni Stevan Milkovic professzor urat, mentoromat. Egyébként is igényes voltam/ vagyok, de az igazi igényességre, a saját magam által kidolgozott munkám felülbírálására Ő (nagybetűvel) tanított meg.

Banya Lukán, egy nem teljesen véletlen folytán, ismerkedtem meg Irfan Horozovićal és rajta keresztül az ottani írótársadalommal. Befogadtak, mint műfordítót, valószínű a konkurencia hiányában. Egyetlen kivételtől eltekintve – Stevan Martinovic-Pista -  magyarra vagy magyarról környezetemben senki sem fordított. Fordításaim az ottani „Putevi”  és a mosztari „Most” folyóiratokban, valamint a Magyar Szó-ban, Hét Nap-ban, Üzenet-ben jelentek meg.

Bosznia – kitörölhetetlen emlékezetemből. Csodálatos környezet (volt?).  Emberekkel, égbenyúló hegyeivel, kacskaringós utaival, kegyetlen teleivel, egyedülálló hegyi folyóival, tengerszemeivel, valódi multikultúrális mívoltával együtt.

Amikor szégyelltem magamat. Alig kerültem Boszniába, az egyik muzulmán tehnikusnőm nagybátyja meghalt. Mi sem természetesebb, mint elmentem a temetésre. A mecset udvarában, félreeső sarokba elrejtett „ravatalozóban” volt a halott. Jó keresztény szokás szerint, a halott koporsója előtt elmotyogtam egy „Üdvözlégyet” és kiléptem az udvarra. Nem kívánom senkinek azt az érzést, amit a megvető tekintetek sokasága ébresztettem bennem. Ilyenkor mondják, elsűllyedtem szégyenemben. A szertartásos temetés után, nem felindultan, nem rosszalóan, megmagyarázták, hogy a halott nyugalmát nem szabad megzavarni. Magunkban gyászoljuk. Megértettem. Egyúttal azt is, hogy a muzulmán világ más világ. Tiszteletben tartottam. Befogadtak.

Még egy kis történet az ottani emberek mentalitásáról. 1972. május elseje. Magyarországi rokonaimat vezettem a Pliva folyó eredetéhez. Kb egy kilómétert, az út legvégét, gyalogszerrel kellett/ kell megtenni a végcélig, a számtalan vízimalommal ékesített patak mentén. Az egyik dolgozott. Nagybátyám megkérdezte, be lehetne-e kukkantani. Bementem, megkérdeztem – örömmel fogadtak bennünket. Nagybátyám, lévén volt belgrádi diák, nagyon jól elbeszélgetett a vízimolnárral. Ma sem tudom hogyan, de negyed órán belül a rögtönzött terítéken báránysülttel, friss tejjel, túróval, hagymával, kenyérrel és az elmaradhatatlan szilvóriummal vendégelték meg a kilenc tagú csapatot. Előtte se, utána se láttam vendéglátóimat. De üzenetük, szivélyességük most is kisér. Ezt a hangulatot éreztem folyamatosan a majdnem húsz éves ottartózkodásom alatt – végig. Viszont voltak baljós jelek is, melyeket az akkori hatalom a szőnyeg alá tudott söpörni, mint utóbb kiderült, sikertelenül.

Jugoszlávia szétesésével azt az  országot veszítettem el, ahol mindenütt egy kicsit otthon voltam, amit tényleg szerettem. Hisz Kasztavban születtem, Zentán nőttem fel, Zágrábban diplomáltam, magisztráltam és doktoráltam, húsz évet Boszniában dolgoztam, a világ helyett bejártam az egész országot Horvát Zagorje és Crna Gora kivételével.

Családi okok miatt hagytam el Boszniát, 1989-ben visszatértem Zentára, ahol szeretettel fogadtak. Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az idők folyamán a megbecsülést is megszereztem.

Családomról nem szívesen beszélek. Három vakvágányra futott házasság után, életem alkonyán, úgy érzem, egy csodálatos asszony oldalán, negyedik házasságomban, megtaláltam azt, amiről fital koromban álmodtam. A mesékben is három vagy hét próbáról beszélnek. Ha a mesevilág a valóságot tükrözi, akkor én azt az utat, töretlen hittel, makacsul kitartva jártam végig. Megérte.

Tudományos munkásságom mellett imádom gyümölcsösömet. Nagyon jól esik, mikor pálinkámat dicsérik. Mert jó pálinkát főzni – mesterség, a szó legnemesebb értelmében. Az egyetemen külön előadás keretében foglalkozom a pálinkafőzéssel. Foglalkoztam bélyeggyűjtéssel. Azon kevesek közé tartozom, akiket a Szerbiai Bélyeggyűjtő Szövetség arany-jelvénnyel tüntetett ki. Egy időben a Családi kör-ben a grafológiai rovatot vezettem. Nagyon népszerű rovattá vált, de azóta, hogy a szerkesztőséggel egyetértve fizetéses alapra helyeztük a dolgot, megszűnt. Ezúttal is érvényesült a tétel: legszebb magyar szó a potya.

Műfordítói tevékenységemről. Egyetemista koromban kezdtem, mert Radnóti nélkül udvarolni sem tudtam. Banja Lukán kerültem szoros összeköttetésbe az igen erős banjalukai irókörrel és az ismeretlenség homályából kikerültem. Első ordításaim a banyalukai „Putevi” folyóiratban jelentek meg, következett a mosztari „Most” folyóirat, a Magyar Szó, Hét nap, Üzenet, Orbis, Lipar... Nagy László verseinek fordításairól két szélsőséges vélemény, neveket nem említve. Az egyik: ”Što se mene tiče, đžabe si se trudio“(Ami engem illet, hiába törekedtél). A másik: “Vaši prevodi su izvanredni, nedostatke u originalu treba tražiti“ (A fordítások kiválóak, az eredeti szövegben kell keresni a hiányosságokat). Minden kommentár felesleges.

Tartalomjegyzék 

Beney Zsuzsa: Euridiké  12
Jobbágy Károly: Madarak  14
Benjámin László: A hóesésben  18
Csoóri Sándor: Lányok dinnyével  22
Karinthy Frigyes: Pitypang  24
Páskándi Géza: Visszajön a tej  28
Utassy József: Ezüsthíd  30
Juhász Ferenc: Mámor  32
Szécsi Margit: Mikor az újhold sikoltott  38
Tellér Gyula: Szerelem  40
Vozári Dezső: Szerény románc  44
Forbáth Imre: Románc  46
Székely Magda: Eső  50
Tóth Judit: Hűség  52
Juliana Polgar: Egyszázötvenhatodik hálaének  54
József Atila: Óda  56
Radnóti Miklós: Tétova óda  66
Nagy László: A forró szél imádata  70
Szécsi Margit: A kivirágzott kéz  82
Kányádi Sándor: Kívánság  88
Földes Sándor: Ne legyen emlék  90
Ratkó József: Egy ágyon, egy kenyéren  92
Szabédi László: Csillogj, Margitka  94
Fodor András: Dícséret  98
Nagy László: Himnusz minden időben  102
Sárközi György: Virágok beszélgetése  106
Kosztolányi Dezső: Én feleségem...  108
Gulyás  Pál:Gömbök 112                                                                                                                        Boros Edit: Úton 118
Nemes Nagy Ágnes: Félelem  120
Pilinszky János: Bűn  122
Varga Imre: Virág, madár: értelmét venné a szónak  126
Ténagy Sándor: Sorsáért rimánkodik a szerelem  128
Tandori Dezső: Hommage  132
Székely János: Feladat  140
Váradi Szabolcs: Háló fölött  144
Sumonyi Zoltán: A hét napjai  148
Garai Gábor: Ha a szerelem elhagyott…  150
Toldalagi Pál: Egyhelyben  154
Vas István: Csak azért  156
Fanta Mária: Györök  158
Károlyi Amy: Elyziumban jártam  160
Ozsvald Árpád: Rózsadal  162
Kecskés Takács Éva: Reggelre elengedtél  164
Jékely Zoltán: Kiűzetés a Paradicsomból  166
Tornai József: Indián a hold-csöndességét kéri  168
Szögi Csaba: Még egyszer  172
Tandori Dezső: Az elválók  176
Kassák Lajos: Ártatlanság bűne  180
Ladányi Mihály: Ha jön a tél  184
Jóry Judit: Egy halom keresztmetszete  188
Szabó Edit: Vajon ki ül ott?  190
Podolszki József: Ha arra ébredsz  194
Dsida Jenő: Tavalyi szerelem  196
Juhász Gyula: Milyen volt…  198
Kormos István: Vonszolnak piros delfinek  200
Hajnal Anna: Tudd, mindig ott maradtam  202
Áprily Lajos: Holló-ének  206
Tóth Bálint: Ketten, egyedül  212
Rab Zsuzsa: Kívüled élek  214
Vas István: Etruszk szarkofág  218                                                                                      Weöres Sándor: Harmadik szimfónia  222
Somlyó György: Psalmus eroticus  236
Illyés Gyula: Kháron ladikja  244
Ady Endre: De ha mégis  246
Radnóti Miklós: Levél a hitveshez  248
Radnóti Miklós: Hetedik ecloga  252
Nagy László: Ki viszi át a szerelmet  256
Babits Mihály: Lelkem kiszikkadt mezején  258
József Attila: Nagyon fáj  260
Kálnoky László: Én mindig tudtam…  268
Ady Endre: Héja-nász az avaron  270
Lászlófy Aladár: Júlia sírja  272
Nadányi Zoltán: A két szemed szeretett legtovább  274
Nadányi Zoltán: Te már sehol se vagy  276
Szabó Magda: Elégia  280
Juhász Gyula: Anna örök  284
A fordító utószava  286
A szerzők névsora   

Sadržaj

Žuža Benei: Euridika  13

Karolj Jobađ: Ptice  15

Laslo Benjamin: Sneži  19

Šandor Čori: Devojke s dinjama  23

Friđeš Karinti: Maslačak  27

Geza Paškandi: Povrat mleka  31

Jožef Utaši: Srebrni most  33

Ferenc Juhas: Zanos  35

Margit Seči: Kad je mladi mesec kriknuo  41

Đula Teler: Ljubav  43

Deže Vozari: Skromna romansa  47

Imre Forbat: Romansa  49

Magda Sekelj: Kiša  53

Judit Tot: Vernost  55

Juliana Polgar: Stopedesetšesti hvalosev  57

Atila Jožef: Oda  59

Mikloš Radnoti: Oda nedoumice  69

Laslo Nađ: Obožavanje vrućeg vetra  73

Margit Seči: Procvetala ruka  85

Šandor Kanjadi: Želja  91

Šandor Feldeš: Neka nema uspomena  93

Jožef Ratko: Na istom ležaju  95

Laslo Sabedi: Sjaji, Margita  97

Andraš Fodor: Pohvala  101

Laslo Nađ: Himna u svako doba  105

Đerđ Šarkezi: Razgovor cvetova  109

Deže Kostolanji: Suprugo moja...  111

Pal Guljaš: Kugle  115

Edit Boroš: Na cesti  119

Agneš Nemeš Nađ: Strah  123

Janoš Pilinski: Greh  125

Imre Varga: Ptica i cvet: smisao bi od reči oduzeli  129

Šandor Tenađ: Ljubav za svoju sudbu preklinje  131

Deže Tandori: Omaž  135

Janoš Sekelj: Zadatak  143

Sabolč Varadi: Iznad mreže  147

Zoltan Šumonji: Dani nedelje  151

Gabor Garai: Ako te ljubav napušta  153

Pal Toldalagi: Nepomično  157

Ištvan Vaš: Tek zato  159

Maria Fanta: Đerek  161

Ami Karolji: U Elizijumu  163

Arpad Ožvald: Pesma ruže  165

Eva Kečkeš Takač: Jutro nas je razdvojio  167

Zoltan Jekeli: Isterivanje iz Raja  169

Jožef Tornai: Molitva Indijanca za mesečevom tišinom  171

Čaba Segi: Još jednom  175

Deže Tandori: Rastanak  179

Lajoš Kašak: Greh nevinosti  183

Mihalj Ladanji: Kad zima dođe  187

Judit Jori: Presek jedne humke  191

Edit Sabo: Ko tamo sedi  193

Jožef Podolski: Ako se na to budiš  197

Jene Džida: Lanjska ljubav  199

Đula Juhas: Kakva je bila  201

Ištvan Kormoš: Crveni delfni me vuku  203

Ana Hajnal: Znaj, tamo sam ostala  205

Lajoš Aprili: Spev gavrana  209

Balint Tot: Dvoje, usamljeno  215

Žuža Rab: Izvan tebe živim  217

Ištvan Vaš: Etrurski sarkofag  221

Šandor Vereš: Treća simfonia  225

Đerđ Šomljo: Psalmus eroticus  239

Đula Ilješ: Haronov čamac  247

Endre Adi: Ako ipak  249

Mikloš Radnoti: Pismo voljenoj  251

Mikloš Radnoti: Sedma ekloga  255

Laslo Nađ: Ko će ljubav preneti  259

Mihalj Babič: Na sušnom polju mog duha  261

Atila Jožef: Bol je to  263

Laslo Kalnoki: Oduvek sam znao…  271

Endre Adi: Jastrebov pir na šušnju  273

Aladar Laslof: Julijin grob  275

Zoltan Nadanji: Tvoje oči su me najduže volele  277

Zoltan Nadanji: Tebe više nigde nema  279

Magda Sabo: Elegija  283

Đula Juhas: Večna Ana  287

Pogovor prevodioca  289

Lista autora po azbučnom redosledu

Feher Ileš (Fehér Illés)  Autobiografija

Naučna – stručna delatnost

Rođen sam u Kastvu (Hrvatska – Istra) 29. 10. 1941. Maturirao 1960. u Senćanskoj Gimnaziji. Na Univerzitetu u Zagrebu na Farmaceutsko-biokemisjkom fakultetu 1964. sam promoviran za diplomiranog inženjera medicinske biokemije a za magistra iz oblasti medicinske biokemje na istom fakultetu 1966. Naučno zvanje doktora kemijskih nauka stekao 1979. na Univerzitetu u Zagrebu.

Zaposlio sam se 1967. Nakon kratkog boravka u Senti i Pakracu, 1970.  postavljen sam za rukovodioca Laboratijske službe u Medicinskom Centru u Bosanskoj Gradišci gde su me imenovali za direktora 1976. Za direktora Diagnostičkog centra u Kliničkom centru u Banja Luci sam imenovan 1979 godine. Na osnovu dotadašnjeg naučnog rada biran u zvanje naučnog saradnika na Univerzitetu u Banja Luci u Institutu Zaštite, gde sam sa punim radnom vremenom radio u periodu od 1986 do 1989. Zvanje višeg naučnog saradnika sam stekao 1988. Iz porodičnih razloga 1989. se preselio u Sentu gde sam radio kao rukovodioc Laboratorijske službe Zdravstvenog Centra do maja 2010. Sa 69 godina starosti i 43 godine radnog staža, bez ijednog dana bolovanja sam penzionisan.

Od osnivanja ispostave Budimpeštanskog Fakulteta za Povrtlastvo u Senti predajem hemiju i biohemiju. Od osnivanja predavao sam biohemiju do 2007. i u Srednjoj Medicinskoj školi u Senti.

Od postignutih rezultata ističem:

-          za vreme magistarskog rada izrađena metoda kromatografskog razdvajanja neutralnih l7-ketosteroida 1974 je prihvaćena kao standarna metoda sa strane Jugoslovenskog Udruženja Endokrinologa,

-          za vreme doktorske disertacije izrađenu metodu određivanja 17-hidroksisteroida u urinu su primenjivali i na VMA,

-          imenovan sam za člana komisije za standardizaciju biohemijskih metoda sa strane Udruženja Biohemičara BiH,

-          imenovan sam za člana petočlane komisije za praćenje uticaja lekova na kliničko-biohemijske rezultate sa strane Društva Biohemičara Jugoslavije,

-          bio sam dugogodišnji član Predsedništva Društva Farmaceuta BiH,

-          bio sam predsednik Sekcije medicinskih biohemičara Društva Farmaceuta i Biohemičara Bosanske Krajine,

-          bio sam član a u jednom mandatu i predsednik Društva Hemičara i Tehnologa Banja Luke,

-          od brojnih priznanja ističem Medalju zasluge za narod dodeljen sa strane kabineta Predsednika Jugoslavije,

-          bio sam recenzent naučnog časopisa Zaštita i unapređenje čovekove sredine,

-          vodio sam tri naučna projekta od kojih dva je finansirala Mađarska Akademija Znanosti te učestvovao u sedam naučna projekta od kojih šest je finansirao Sekretarijat za nauku i tehnološki razvoj Izvršnog veća Vojvodine,

-          član sam otvorenog članstva Mađarske Akademije Nauka i Naučnog društva Vojvođanskih Mađara,

-          u Sekretarijatu za Nauku Izvršnog Veća Vojvodine sam vođen među naučnim radnicima  pod brojem APVNT1748.

Objavio sam više od 70 naučnih i stručnih radova od kojih su najvažniji:

Feher, I.(1966): Kromatografsko razdvajanje neutralnih 17-ketosteroida u urinu. (Magistarski rad, Univerzitet u Zagrebu, Farmaceutsko-biokemijski fakultet.

Fehér I., Tajic, M.( 1975): Kromatografsko razdvajanje 17-ketosteroida Diabetologia Croatica, Suppl. I. 66-67.

Feher,I.(1979): Jednokratni i kronični utjecaj alkohola na sekretorni aktivitet kore nadbubrežne žlijezde. (Doktorska disertacija – Univerzitet u Zagrebu.

Feher,I. i Borčić, N. (1983): Određivanje dehidroepiandrosterona u krvi, Jugosl. med. biok. 3: 55-57.

Feher I., Kotur, N. i Borčić, N. (1985): Ispitivanje uslova fluorometrijskog određivanja ukupnih 11- hidroksikortikosteroda u plazmi, Jug. med. biok., 4: 11-14.

        Feher i sar.(1989): Ispitivanje radne i životne sredine u tvornici Rudi Čajevec. Zaštićen   naučni projekat Instituta Zaštite, Banja Luka.

Stefanovitsné Bányai É., Duducz, Gy., Fehér, I.(1996): Biokémia – Biokémiai alapismeretek a távoktatásban képzett hallgatók számára, Szerk.: Stefafanovitsné Bányai, É.: Kertészeti és Élelmiszeripari egyetem, Budapest.

Feher, I. (1999): Secretory function of adrenal cortex in chronic alcoholics, Med. pregl. 52: 221-225.

Fehér I. i sar. (2002): A Becsei Gát és időjárási tényezők hatása a Tisza ökológiai rendszerére. Grupni naučni projekat Finansiran sa strane Mađarske Akademije Znanosti.

Fehér, I. i sar. (2004):  A Tisza ökorendszerének folyamatos ellenőrzése, a hullámtér nehézfémtartalmának felmérése valamint a természetes ívóhelyek lehetséges revitalizációja a folyó Kanizsa – Becsei gát szakaszán. Grupni naučni projekat Finansiran sa strane Mađarske Akademije Znanosti.

Fehér Illés (2008): Kertészeti kémia I. Általános kémia. Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar Határon Túli Levelező Tagozat – Zenta.

Nešto o sebi, o uspomenama

 Dakle, rođen sam u Kastvu, iza bogovih leđa, negde u Istri. Ta teritorija je tada pripadala Italiji, pa Jugoslaviji, sada je u Hrvatskoj. Da li je sudbina mog rodnog mesta dala pečat mom životnom putu?

 Život mi je ispunjen suprotnostima. Bio sam izvikani genij i običan šarlatan, hvaljeni stručnjak i prezreni pijanac, tenis i boks su se sasvim lepo slagali, dok prerana povreda nije stavila tačku na moju sportsku karijeru. Otac je bio farmaceut poreklom iz seljačke familije. Tako u ranom detinjstvu sam upoznao život seljaka a preko mamine familije život ribara. U doba detinjstva nisam išao od letovališta do letovališta nego sam bio pastir na salašu kod Temerina kod ujka Lajoša, ili od zore veslao sa ribarima do Adorjana gde smo raširili mrežu i spustili se do Sente.

Često postavljam pitanje, ko je dobio više od sudbine? Ja, koji sam od šeste godine navikao na rad, more vidio tek u 14.-oj godini, ili moj sin, koji je već od četvrte godine sa drugovima iz obdaništa kupao u slanom plavetnilu ali šta znači svakodnevna borba … Smatram da sam imao sreću i sa zadovoljstvom mislim na detinjstvo. Kao četvorogodišnjak sa najvećim užitkom sam stiskao vratove pačića. Nisu me pohvalili. Da smo sa bratićem umesto na nedeljnu misu stigli na baru gde smo upali u blato i vesele vragolane ujak Lajoš je dobro isprašio – Bože moj. Da sam ja bio koji je za vreme ponoćke sašio široke suknje seljankama, nije se doznalo. Znači bio sam izrazito dobro vaspitano dete. Ali jedna stvar nikada nije bila problematična – učenje. Kao osmogodišnjak upitao mamu: „Da li se uči seljaštvo na fakultetu?” Kao da sam nešto nemoguće pitao. „Nećeš valjda biti seljak?” „To bi bila prava stvar” – tako ja. „Za ime boga, zašto?” „Jer njima je dozvoljeno psovanje”. Mama je bila zabezeknuta, otac ništa nije rekao ali su mu zasjale oči. Od njega sam naučio i tu  istinu: „Sine, nemoj diskutirati sa ženama, ovako ili onako bit će u pravu!”

Dubok trag je ostavila u meni 1948 godina. Zimi sam oboleo: šarlah, ali nikako da prođe. Kad su me već svi otpisali, otac je nabavio penicilin – na bazi ne možemo ništa izgubiti – izbockali su me. I gle čuda: ozdravio. Ispostavilo se da sam zaradio i tifus. Tri meseca sam bio vezan za krevet i kroz prozor promatrajući svet, brojao minute. Masovno iseljavanje jevreja je bio na vrhuncu. Do željezničke stanice put je vodio preko naše ulice. Na neki način i ja sam bio učesnik tužne povorke. Tad nisam shvatio zašto mi se stislo srce gledajući ljudima i stvarima natovarena zaprežna kola. Sad već znam.

Kao poklon za 17. rođendan mi je uručena smrt petnajstogodišnje sestre. Dugo nisam hteo znati za taj dan.

Zahvalno mislim na moje profesore iz gimnazije. Na svoj način, maltene bez iznimke, bili su ličnosti. Pored leksikalnog znanja zahtevali od nas i individualno razmišljanje. Čak i naše „vragolije” za nas prihvatljiv način kažnjavali. Na tom mestu napominjem da kao srednjoškolski profesor tokom petnajstogodišnje karijere nisam imao probleme sa „nemogućom omladinom”. Duboko sam poštovao svakog pojedinca ujedno isto i zahtevao -  verujete ili ne: dobio.

Nešto o mojim studentskim danima: U to doba – na svu sreću – nije bilo u modi vikende u porodičnom krugu provoditi. Letnji i zimski raspust, prvi maj, eventualno Božić i lista odlazaka  kod kuće je završena. O svemu smo samostalno odlučivali. Roditeljima sam uvek bio spreman pokazati index, ali odbacio mamina pitanja: „Sine, kako provodiš vreme?” Od oca takva pitanja nisam čuo – i on je bio zagrebački student. U nezagrijanoj podstanarskoj sobi smo stanovali, te sam rano jutro bežao u toplu suterensku učionu fakulteta. Drugi su negde oko devet počeli dolaziti i započeli  mečeve stonog tenisa ili partije preferansa – u nedogled. Jer bez znanja preferansa bilo je nedolično diplomirati. Tačno za četiri godine sam diplomirao – danas to zasigurno ne bi učinio. Nikad slobodnije nisam živeo. Moje kolege nisu shvatili kako sam uspeo, jer po njima nikad nisam učio. Samo su ispustili iz vida moje „jutarnje molitve”.

U to doba (početkom šezdesetih godina) u Mađarskom Kulturnom Centru „Ady Endre” u večernjim satima svakodnevni su bili sastanci. To se nije moglo preskočiti. Naravno „poštovali smo” uredbu napisanu sa strane Kućnog Saveta – „fajront” u deset. Zaključali smo se. Ubrzo je sledila zvanična prijava zbog povrede mira. Nastao cirkus… sledile „mea culpa”, oprostite, … i nastavili…. Jer smo bili i dalje pitomi anđeli, stizale nove prijave … cirkus …mea culpa … možete dalje… S vremenom izostale su prijave. Ojačanjem prvenstveno novosadskog Univevrziteta Zagreb je polako gubio svoj ranije stečeni neprikosnoveni imiđž i brucoši su sve više birali fakultete na domaćem terenu. 1960 godine na brucošijadi u Mađarskom Kulturnom Centru promovirano je 64 brucoša, među njima i ja, dok 1966 samo 22. Od svakodnevnih sastanaka ostala je kako-tako održana sreda i dani krajem nedelje.

Sledio je mračniji period moga života – pijančenje. Ne kajem se zbog tog „izleta” jer među prognanima – bez ironije – naučio uistinu poštovati život.

Na svu sreću kad sam odlučio, bez muke sam napustio življenje koji nikud ne vodi. Ali malo koga znam kome je to uspelo.

U Senti sam počeo raditi ali brže – bolje su me izbacili. Nisam ni u Pakracu ostao dugo – duga je to priča. 1970 godine skrasio se u Bosanskoj Gradišci – za mene još uvek taj naziv živi – gde sam dobio svu podršku koju jedno meštance može pružiti. Postao rukovodioc Laboratijske službe u Medicinskom centru gde sam kasnije biran i za direktora.  Posle doktoriranja već kao neophodnog kadra – ta reč, verujem i za mnoge druge, ima ne baš prijatan prizvuk – vodili me u Banja Luku u Klinički centar.

Apropo doktorat. Večno sam zahvalam mom mentoru, profesoru Stevanu Milkoviću koji mi je usadio neprikosnovenu kritičnost prvenstveno prema vlastitom radu.

U Banja Luci, ne baš savim slučajno, upoznao sam Irfana Horozovića i preko njega i banjalučke književne stvaraoce. Prihvatili su me kao prevodioca, možda i zato što izuzev Stevana Martinovića-Pište niko nije prevodio sa i na mađarski jezik. Prvi moji prevodi su bili objavljeni u tamošnjim „Putevi”-ma. Kasnije su sledili „Most”, „Lipar”, „Orbis”, „Mađar so”, „Hét nap (Sedam dana)”, Üzenet (Poruka),…

Bosna – ostavila je neizbrisiv trag u mojoj unutrašnjosti. Čudesna zemlja zajedno sa ljudima, strmim brdima, nepreglednim serpentinama, nemilosrdnim zimama, božanstvenim rekama,  visinskim jezerima, multikulturalnom ostavštinom. Bože, da li je ostala takva!?

Kad sam se sramio. Ne dugo nakom mog dolaska u Bosnu umro je dajđža od jedne moje tehničarke. Naravno bio sam na sahrani. U krugu đžamije u odvojenom kutku je bila mrtvačnica. Kao dobar hrišćanin pristupio lešu, odmrmljao „Očenaše” i prišao  ostalima koji su me kao svemirca promatrali. Tad sam osetio šta znači potopiti se od srama. Posle, po muslimanskim običajima obavljene sahrane, objasnili – ne sa prezirom, sa prizvukom ljutnje – da nije pristojno remetiti mir umrlog sa ličnim prisustvom. Shvatio sam. Shvatio sam ujedno i to da muslimani imaju druge običaje, nazore koje sam duboko poštovao i bio prihvaćen.

Još jedna priča o mentalitetu tamošnjih ljudi. Prvog maja 1972 godine vodio moje rođake iz Mađarske na izvor Plive. Zadnji kilometar mora se propešačiti. Puteljak vodi kraj potoka sa bezbroj vodenica. Jedna je radila. Moj ujak upitao da li se može ući. Ušao sam, pitao i naravno bili smo primljeni. Ujak, bivši beogradski student, upustio se u srdačan razgovor s mlinarem. Ni dan danas ne znam kako, na koji način, ali nakon nekih petnajstak minuta na stolu se našla prava bosanska meza: sir, kajmak, janjetina, hleb i neizbežna rakijica. Dobrih dva sata pričali s ljudima koje ni pre ni posle nikad nisam video. Ali njihova poruka, njihova srdačnost i sad me prati. Tu atmosferu sam osećao na svakom koraku duž mog boravka u Bosni – neprestano. Bili su doduše i neprimereni prizvuci, ali te glasove tadašnja vlast je prigušila. Na žalost nije iskorenila. Jer raspadom Jugoslavije sam stvarno izgubio domovinu. Rođen u Kastvu, odrastao u Senti, diplomirao, magistrirao i doktorirao u Zagrebu, armiju služio u Zadru, skoro dvadeset godina proveo u Bosni,  umesto sveta obišao, izuzev Hrvatskog Zagorja i Crne Gore, čitavu Moju Državu (ovako sa velikim slovima) i svugde sam se osećao kod kuće.

Zbog porodičnih razloga sam napustio Bosnu. U Senti su me srdačno dočekali i bez lažne skromnosti – stekao poverenje i poštovanje.

O mojoj porodici nerado govorim. Nakon tri propala braka, na zalasku života, osećam da sam kraj jedne divne osobe našao ono o čemu sam maštao u mladosti. U bajkama se govori o tri ili sedam proba. Ako bajke odražavaju stvarnost, onda sam ja sa nesalomljivom verom prešao taj put. Isplatilo se.

Pored svog naučnog rada zaljubljen sam u svoj voćnjak. Zaista mi godi kad hvale moju rakiju. Jer rakija ima svoju dušu i praviti dobru rakiju je majstorstvo u pravom smislu reči. U okviru fakultetske nastave posebno predavanje posvećujem pravljenju rakije. Bavio se i filatelijom. Jedan sam od retkih nosilaca Zlatne značke Filatelističkog Saveza Srbije.  Jedno vreme vodio grafološku rubriku u časopisu „Családi kör” (Porodični krug). Ubrzo je postala jedna od omiljenih rubrika ali nakon odluke redakcije da se usluge „grafologa” naplaćuju, rubrika otišla u zaborav. Cinično je ali istinito: najlepša reč je – đžabe.

Nešto o mojoj prevodilačkoj aktivnosti. Počeo sam za vreme studentskih dana jer bez Radnotija nisam znao ni udvarati. Preokret u tom radu doneo je poznanstvo s banjalučkim književnim krugom, ali o tome sam već napisao. O kritikama mojih prevoda dve ću navesti, bez navoda imena. Jedna kritika prevoda Lasla Nađa: ”Što se mene tiče, đžabe si se trudio”, dok druga: „Vaši prevodi su izvanredni, nedostatke u originalu treba tražiti“. No comment.

O odlikovanjima. Ne kačim ih na zid ali sam ponosan na 1974 godine dodeljenu Medalju zasluge za narod, pa na Zlatnu značku Medicinskog centra Bosanska Gradiška koja je izglasana tajnim glasanjem svih zaposlenih povodom desetogodišnjice postojanja ustanove, na odlikovanje dodeljen od strane Fakulteta za Hortikulturu Univerziteta Corvinus iz Budimpešte. Moje ime se nalazi u enciklopediji „Who is who“  i „Ki kicsoda Vajdaságban“ i u izdanju Mađarske Akademije Znanosti „Mađarski istraživači u inostransvu“.

A szerzők névsora ABC sorrendben – Lista autora

Senta, 6. april, 2011, Dom Stvaralaštva  

Večeras ćemo govoriti o fenomenu književnog prevoda. I to jedne u načelu neprevodive materije, poezije, koja je često više u zvuku, melodiji, ritmu, nego u rečničkom  značenju pojedinih reči. U pesmi je sve pomereno, iščašeno, za njeno razumevanje se mora pronaći ključ. Formula.  Mora se probiti do njene srži, a to se ne može bez oštećivanja ljuske. Za nas je bitnije jezgro, a za jezgro je bitnija ljuska.

Za književno stvaralaštvo, kao i za prevodilački odnos sa tekstom, ne postoji obuka: potrebni su sklonost, iskustvo i talenat. I mnogo hrabrosti, smelosti, drskosti, plemenitog pregnuća koje se ne osvrće na rizike.

Dr Ileš Feher je svoju  knjigu prevoda mađarske poezije posvetio jednom ocećanju koje liči na bolest i često ima fatalan ishod. Odabrao je 66 autora, 77 pesama, a to, rekla bih, nekako liči na visinu šećera u krvi kod zaljubljene osobe.

Šalu nastranu, književnost poznaje mnoge lekare u svojim redovima: Čehov, Bulgakov, Jovan Jovanović Zmaj, Laza Lazarević, Čat-Brenner. Kao da je u izvesnom smislu upravo to dobitna kombinacija, staranje o celini, o neranjivosti tela i duše, o jedinstvu forme i sadržine.  Ova knjiga i nije zamišljena filološki, nego nadfililoški, kao esencija koju treba konzumirati u trenucima krize. Za svakoga po nešto. 

Moju malenkost, na primer,  više ne zanima šta muškarci misle o ljubavi. Ne čitam više pesme o prvim ljubavima, o ljubavnim sastancima. Ali  dr Feher me nije isključio iz svog izbora kao čitateljku. U ovoj knjizi pronaći se svoju pesmu i poneki skeptik. Svako će ovde naći svoju pesmu, ovo je most između ljudi i pesama. Projektovan je odavno, daleko od rodnog kraja, kada je trebalo  približiti prijateljima muzu Erato u njenom mađarskom izdanju. Ovaj gest davanja se odužio na dvocifreni broj godina, i rezultirao knjigom koja izmiče traduktološkim merilima, i rekosmo, postaje lekovita. Tektonski poremećaji su, u međuvremenu, bojim se, udaljili i otuđili i neke stare prijatelje... 

Prevodilac je uradio svoj deo posla,  i lektorovo i korektorovo je bilo da obzirno  sugeriše neke izmene, misleći na ubedljivost i upečatljivost srpskog lika ovih pesama. Ali tu se zapravo malo šta može uraditi. Prevođenje je autorski rad, odražava sistem vrednosti prevodioca kao sekundarnog autora  u susretu sa svetom primarnog autora. S tom razlikom što je original jedan, a prevoda može biti bezbroj, i ne samo da može, nego i treba, i mora. Moramo kao kultura biti počastvovani što postoji obilje prevoda naših dela na strani jezik, ali moramo se potvrđivati i kao sposobni da usvojimo tuđe jezičko blago, da i sami prevodimo. Nismo uvek na visini tog zadatka. Prevođenje poezije je, rekosmo, filološka disciplina, koja se ne svodi samo na konsultovanje rečnika i iznalaženje adekvatnog prevoda pojedinih reči, već stavlja prevodioca pred često nerešive zadatke. Setimo se reči skeptika: poezija je ono što ostane posle prevoda.  Ali poezija je još i mnogo toga drugog. Tu su pre svega autorska prava: ima autora koji ne ustupaju prava prevoda, ili im se neki prevod ne sviđa. Hoću da kažem da prevođenje nije sušta radost i davanje: ima tu i veoma neprijatnih segmenata, kako po autora tako i po prevodioca, kao sekundarnog autora. To nije idila: svaki prevod obrasta recepcijom, kao brod algama..

Dr Feher je poželo da se posveti ovom poslu, zažmurivši na sve rizike: kroz dugi niz godina  negovao je svoju  tajnu prevodilačku pasiju, sve dok nismo dobili knjigu vredne i bogate sadržine. U slučaju Srebrnog mosta suočavamo se sa koncepcijom koja je rasterećena od svih shema i pravila. Prevodilac  je radio  po svom nahođenju, kako stvaraocu i dolikuje. I moraće da istrpi i poneku kritiku. Jer ništa ga nije imunizovalo od nje, pa ni dve netipične okolnosti:  nije filolog po obrazovanju, i prevodi na jezik koji nije njegov maternji.

Ovo je dokaz da prevođenje može da se posmatra i kao veoma subjektivan impuls, lična, samovlasna avantura, a ne samo socijalnom ponudom i potražnjom verifikovan trud.  Izazov je, naravno, tim veći, veći je rizik, ali i zadovoljstvo i divljenje kada se ovakav kapric privede kraju. Ne zaboravimo da je u pitanju hemičar, koji uočava tragove, simptome, prisustva, odsustva, nagoveštaje.  Obzirnim rukovanjem osetljivim tkivom poezije on pokazuje da u  osnovnom motivu ove knjige ima i hemije, i alhemije ali najviše tajne, i to one najlepše, nedokučive.

Spadam u čitaoce kojima je dr Feher pokazao rukopis nekih svojih prevoda, doduše još pre 15 godina, od kada je broj prevoda znatno uvećan, tako da mogu reći da mnoge pesme nisam imala prilike do sada da pročitam. Iznenađenje je bilo i ostalo prijatno: dr Feher je izgradio most između dva jezika, i to utemeljen na osećanju koje nam je svima svojstveno, na motivu  ljubavi.

Ovim činom se manifestuje, pre svega, njegovo pokloništvo prema poeziji, mađarskoj poeziji posebno, kao i želja da  sa prijateljima Ne-Mađarima podeli lepotu toga pesništva, bogatu paletu variacija  omiljene teme.  Možemo biti srećni da smo ovoga puta to i mi, srpski čitaoci ove knjige. Motivska okosnica knjige je osećanje koje nam je svima svojstveno, a to je ljubav, u svim svojim licima i naličjima, sve do ravnodušnosti i mržnje. Ova tematska antologija nam nudi na stotine metafora ljubavi.

Ako sam dobro brojala, skoro čevrtina autora su pesnikinje (16), tako da je knjiga ponajpre deljiva po gendernom, odnosno rodnom principu.

Gledamo li na  zastupljenost afirmisanih i neafirmisanih pesnika, možemo primetiti da ovde nisu samo etablirane vrednosti, već i manje poznata imena.

Generacijski, to su pisci koji su stvarali  u dvadesetom veku, ali su se mogli roditi i stvarati i u devetnaestom, čak desetak njih, a ima i naših savremenika, pa i zemljaka. Princip izbora, tačnije kompozicije,  ovih 77 pesama od 66 autora ostaje nam ipak donekle zagonetan. Sigurna sam da će nam to večeras dr Feher pobliže objasniti.

Svoj doprinos ovoj večeri shvatila sam kao skiciranje portreta ženske junakinje  sa mnoštvom njenih emocionalnih amplituda, kao i pesničkih sredstava kojima se te emocije izražavaju. Govorila bih, dakle, o ženskom segmentu ove knjige.

Prvi utisak je da se lirska junakinja knjige, kao ženski subjekat a ne objekat,  kreće u sferi mita, sujeverica, slutnji, straha, osvete.  Prva i poslednja „ženska“ pesma, Euridika Žuže Benei i Elegija Magde Sabo, zatvaraju krug tako utemeljene emocije. Pozornica ženske ljubavi je obasjana mesečevom svetlošću, to je senovito, jezovito, privremeno, krhko, ranjivo stanje na granici mirovanja i snatrenja, dešenog i odsanjanog, posle čega sledi otrežnjenje, buđenje, otuđenje. Ženski eros je dat najčešće u vidu apelativnog obraćanja partneru: „zbog mene koliko patnje možeš podneti“.  A potom, kada on umre, ona odbija da prihvati svoju neporecivu napuštenost. Da bi nastavila da živi - ova Euridika  dostojna svoga spasitelja i usmrtitelja, Orfeja - mora da poveruje u susret posle smrti...

Ekstatična pesma Margit Seči govori o  tamnoj strani ljubavi, tanatosu. „Ogromne vapnene kolevke su se ljuljale na mesečini“. Jedina mogućnost poništavanja ljubavnog poraza   jeste  kreč, u svom trostrukom metaforičnom prisustvu: kao belina, kao ništavilo, kao smrt.  

Biser i mesec su  dva simbola ženstvenosti, sjedinjenje vatre i vode, atributa Venere, „gospe biserne“ koja je, ne zaboravimo, potekla iz voda. Mesec je pasivan, ženski princip i predstavlja nebesku devicu. Ženski segment knjige poetizuje  upravo tu neumrlost ljubavi, koja može da se pretvori čak i u svoju suprotnost, kao oličenje nečeg netruležnog i vitalnog u svojim menama. Procvetala ruka, druga pesma Margit Seči,  je na granici grotesknog dansa makabra, ali u paradoksalno durskom, pobedničkom ritmu kosmičkih razmera.

Magda Sekelj, verna ženskom,  mekom, prilagodljivom i amorfnom, zašto ne reći tečnom, fluidnom  suštavstvu, koje je na korak od ekološke adaptibilnosti krutim obrisima muževne stvarnosti, zapada u korotu, u obituarni patos ugaslog  ognjišta: 

   Ohladiše se peći,                                                                                                                            Iščezla blažena toplina,                                                                                                                        Ali ostade kao mesečev sjaj                                                                                                             Odsjaj razotkrivenih lica.

Pretvaranje žene u emitera toplote i svetla jeste  alhemija ljubavi o kojoj peva Judit Tot u pesmi Vernost.  To nije vrelina sunca, već tajanstveno mesečevo halo...U 156. hvalospevu Julijane Polgar, žena iznova pruža „cvileću medalju svoje ljubavi – Mesec – da  lice voljenog svetim okvirom ozari“. Edit Boroš traži savezništvo u legendarnim prascenama zavođenja  Salomejinog plesa „dok naš mesečev lađar /žrtvuje-blagoslovi/glavu Krstitelja“. 

Eva Kečkeš Takač  dorekla je scenario zabranjene i grešne ljubavi u pesmi Jutro nas je razdvojilo. Pozornica istočnog, prvorodnog greha sa dolaskom zore mora da se isprazni.

Ana Hajnal se kao rusalka privija uz stihije, tražeći arhaično savezništvo u trajanju posle ljubavi, dok ispisuje postskriptum jedne romanse sa tužnim krajem (Znaj, tamo sam ostala) 

 Srce mi je o pliš travnjaka                                                                                                                      obrisana čista sablja.                                                                                                                              Kupala me je jutarnja rosa,                                                                                                               vernost klesala,                                                                                                                                   Nek budem mač i naslada...

Žuža Rab peva o večitoj neutemeljenosti ljubavi, o nedostatku uzvratnog osećanja, koje bi bilo jedina prava, zlatna podloga ljubavne monete. Umesto toga na scenu stupa  ukrotiteljica zveri i zver, koja  šparta  u kavezu,  pognute glave,  dok očekuje svakodnevnu  porciju hrane za svoj sebični muški ego.   

 Izvan tebe živim.                                                                                                                               Tako ojađeno-hrabro.                                                                                                                             Ti tu kružiš, još neotopljeno,                                                                                                                   U stohiljada voltnoj struji                                                                                                                   Mojih golih, belih kostiju.

Većina pesama koje potpisuju žene varira mračnu sastavnicu ljubavi, krećući se  proplancima duše obasjanim mesečevom svetlošću, magije, zavodljivosti. Ali, u  jednom trenutku svog života postajemo svesni razlike između koketne osame, koju sami za sebe biramo dok smo mladi, i gubitničke, neutešne usamljenosti, koja nas, hteli mi to ili ne,  nenadno presreće.  Stamenost u biološkom porazu, ako već ne i elegancija, jedini je izlaz.

Koliko li je godina imala poetesa Edit Sabo kada je - bez ozlojeđenosti, jetkosti, sa skoro detinjom naslovnom i finalnom zapitanošću - napisala pesmu Ko tamo sedi? Dr Feher jedino kod nje nije utvrdio godinu rođenja i smrti. Ovo je žena koja je uvek postojala i postojaće, ona i nema datum rođenja i smrti. Ne znamo ništa o njoj, ali ona kao da sve zna o nama. Ta belina, hijatus,    rečiti je momenat ove knjige,  tajna, nad kojom se može dugo snatriti, bez da se u išta upre prst.  Edit Sabo peva o trenutku kada vam u autobusu prvi put ustupe mesto, jer ste upravo prestali biti mladi...  Da, ako bih morala da biram, ovo bi bila moja pesma, u ovom trenutku. Čak smatram da je ovo najbolja pesma, najdramatičnija, i veoma mi je drago što se nije zagubila u anonimnoj novinskoj ponudi, iz koje ju je dr Feher spasao u Nojev kovčeg ove knjige, kao retku speciju, koja više ćuti nego što govori svoj bol.  

To je pesma koja je potvrdila poetiku i ukus ove antologije, čiji osnovni stubovi su iskrenost emocije i ujedno njen uspeli književni izraz, nekad sveden i škrt, nekad raskošan  i bogat,  ponajpre tačan i lucidan. Takva je ovo knjiga, cvetnik za ceo život, za letimična, usredsređena, usplahirena, brza, spora, površna, temeljna čitanja... Samo ne za ona zlonamerna. Teško je odgovoriti, kao prevodilac, tako visokim standardima  originala. Teško je izvajati 77 minijaturnih svetova, zapravo njihovih vrhunaca. Svaki juvelir će vam reći da i u najfinijem radu uvek ima praznog hoda, i rutine, ali i onih  prosvetljenih trenutaka, zbog kojih se svaki trud isplatio, i iskupio. Pesma Edit Sabo je jedan takav vrhunac.

Kako mađarski jezik ne poznaje rodove, prevodilac se  muževno učitao u ovu pesmu zrele ženske  samoće, koju će mu još mnoge čitateljke „preoteti“... Dozvolite mi stoga da je prepišem, i pročitam, ali u ženskom rodu.    

 Svejedno je već                                                                                                                                      U čijem naručju                                                                                                                      Spavaš                                                                                                                                            Samo negde                                                                                                                                        Da spavati                                                                                                                                    Možeš  

Drhtavim nozdrvama niko                                                                                                                      Ne želi udisati miris                                                                                                                           Tvoje kose 

Na licu ti se gar noći skoreva                                                                                                                    I bezmirisna ostaješ                                                                                                                          Preko radija vesti te straše                                                                                                                       I kad si već dovoljno svesna                                                                                                               Nema dalje                                                                                                                                       Svoje očajanje u bošču posmpremiš                                                                                                        U ohladnelom pepelu                                                                                                                             Za pogačom                                                                                                                                    Tragaš i kreneš 

Jarak kamene krhotine uzgaja                                                                                                               Na nataloženoj tišini obale                                                                                                              Odavno ti se ne vide otisci                                                                                                                    Pali se svetlo na trećem spratu                                                                                                               U snop svetla                                                                                                                               Zatvoren ko tamo sedi                                                                                                                          Ko je noć                                                                                                                                            Od svog prozora                                                                                                                                    Par santimetara odgurnuo                                  

Draginja Ramadanski

Zenta, 2011. 04. 06. - Alkotóház
 

Beszédes István - költő - előszava az Ezüst híd - Srebrni most zentai bemutatóján

Egy olyan könyvet vehetünk ma a kezünkbe, amelynek borítója Boticelli Vénusz születése című festményének felhasználásával készült. A szépség születése kapcsán az élet születésére is utal, bár ez utóbbi az elsőt megelőzi, de értelmessé és folyamatossá e másik teszi. Így egy kicsit az élet titkáról is beszélni kell, beszélnünk lehet. Már csak azért is, mert az élet titkának megfejtésére a költészet és a biokémia is válaszokat keres. A ma este ünnepeltje pedig biokémikus, aki nem is olyan régen még vérünk és egyéb életnedvjeink fölött őrködött e városban. Mellesleg a biokémia, régiesen életvegytan nagyjából annyi idős, mint amekkora időszakot a kötet válogatása is átölel.

Az antológia témája tehát maga az élet, ezen belül a szépség vegytana, a szerelem. Egy élet olvasata. Amely válaszokat keres. Egy élet válaszait. Azt hiszem, sokunknál a szerelmes verseknél nyílt ki első verseskötetünk. Menet közben olvastunk mást is, de a szerelmes sorokhoz, ölelkező rímekhez mindig visszatérünk. Fehér Illésnek volt bátorsága ezeket a verseket egymás mellé rendezni, megszerkesztve ezáltal a szerelem huszadik századi történetét. Szubjektív olvasatban. Ilyen az anyaga. A szerelem a legkevésbé sem objektív. Nem az a dolga. Egy kicsit ezzel a történettel saját életét, sorsfordulóit, vonzódása kritikáját is írta. És ezzel egy metszetet is adott érdeklődése kincsesbányájáról, a magyar szerelmes  költészetről, aminek igazi értéke akkor mutatkozik meg, ha átlépi a nyelvi határt. Ez már a műfordító missziós késztetése. A szerelem kivételesen alkalmas jószolgálati küldetésre. ismerünk soknyelvű versantológiákat is. A sebzett szív és az egzaltált szerető egyaránt multikulturális téma, világpolgár, aki mindenkiben otthonos, könnyen számot tarthat az olvasói érdeklődésre, de valamannyi ilyen szöveg olyan tartalmakat is hordoz, amelyek a kulturális háttérbe engednek betekintést. Fehér Illés első fordításai a Banja Luka-i olvasók asztalára kerültek. Az ott és akkor tapasztalt kedvező fogadtatás meghatározó lett ebben a műfordítói pályaszakaszban. Utána is a krajinai fülnek ismerős dialektus maradt a műfordítás nyelve. A másajkú irodalmak tápláni is tudják egymást. A délszláv  irodalmak sokat köszönhetnek Csuka Zoltánnak. Könyvtárnyi könyvet fordított magyarra. Sava Babic műfordítói ars poétikájába foglalta ennek viszonzását. Úgy tűnik, ez sikerül is neki.  És nem csupán lefordított könyvekről beszélhetünk. Csuka írt egy irodalomtörténetet is. Babic viszont megírta a Magyar civilizáció című kötetet, amely már nem csupán irodalomtörténet, de a magyar kultúra egészére enged rálátást. Lehetne beszélni a Műfordítók Civilizációjáról is. És ebbe nem csupán a hivatásos műfordítók tartoznak, de azok is, akik esetleg csak egy - két kötet, esetleg csak pár verset fordítottak le. Mert egyetlen gondos műfordítás is kinyitja a megismerés kapuját. A műfordító beavatást nyer. és ilyen megfogalmazással is találkoztam már: egy műfordító soha nem lehet soviniszta. Zenta is ehhez a civilizációhoz tartozik. lehet, egyszer csak úgy, a miheztartás végett érdemes volna elkészíteni e tevékenység kataszterét. Esetleg egy könyvtárat összeállítani azokból a kötetekből, amelyeket mi fordítottunk, meg azokból, amelyeket tőlünk fordítottak. Egy hasonlót Érden láttam, Csuka Zoltán emlékházában, amelynek előszobájában a zentai Tóth István Tavasz című nőalakja fogadja a látogatót. És Jó szomszédság könyvtára a neve.

Ebben a virtuális, jószomszédsági tékánkban ma este van szerencsénk felhívni a figyelmet egy ide tartozó, életvegytannal teli vállalkozásra és a belőle született kötetre. Vele a partra szálló szerelemre. A tavaszra, amelyből így áprilisban mindenki korlátlanul merítnet.

Irfan Horozović (Banja Luka 27. travnja 1947 - ) je bosanskohercegovački književnik, bošnjačke nacionalnosti.

Horozovity Irfan (Banya Luka 1947. április 27. - ) bosnyák irodalmár.

U originalu ove pesme su objavljene u knjizi: Testament iz mladosti . 1980.

Az itt közölt fordítások az 1980-ban megjelent Ifjúkori hagyaték (Testament iz mladosti) kötetben találhatók

Kóló

Újra az a sirató kóló némán is zokogó
az esendő világot leteperő bús lelket felemelő
legény áll a legeslegszebb
törékeny kedvesem mellett
hogy az eszed megvesszen
hogy bánatod elvesszen

Emlékszem ártatlan ajándékok ifjúságára
emlékszem veretes igéret megtört napjára
régmúlt idők gyászdala
az élet láncát szaggatja
néki táruljon a szív s daloljon a gyilkos tőr
a temetőből hozzá szóljon  az elhantolt szerető

Íly gondterhelt kólóval álmodj
szikes földet szőlőskertté varázsolj
kedvesem mellett egy legény
levél mellett arany levél
hogy az eszed megvesszen
hogy bánatod elvesszen

Emlékszem tündérekre és lakodalmak táncára
emlékszem az arany fonálra s a szövőnők dalára
ezüstpénzként hullott a hamuba
az örvénylő sistergő hadsereg
nyelvem megfagyjon törjön le a beoltott ág
igya ki más kupám éltető tartalmát

Újra azt a kólót járják nemlétező tamburák
tamburává vált  a legény a leány oldalán
jó embere lesz a lánynak
hitvese lesz a gazdának
locsoljuk újra szerte a pálinkát
öntsd szikkadt torkodba légy vidám

Emlékszem néma beszédekre fekete szemekre
mikor játéktól a bölcs  mint  könyvtől a vak rettent
emlékszem szótlan szavakra
dallam nélküli dalokra
emlékszem egyszer éjjel felkerekedtek a sokak
csodálták az újszülött kólót mit addig nem láttak soha

Újra az a sirató kóló némán is zokogó
világot leteperő bús lelket felemelő
legény áll a legkecsesebb
kicsiny szépségem mellett
hogy az eszed megvesszen
hogy bánatod szétessen

A márványtenger

Elhagylak téged sötétség széttört gömbjét  

ódon  szenvedélyes boltívek

végtelen fészekek körülhatárolóját

ágyra áhítót

hol megül az álom

Megérintett magányoktól mámorosan

ahová a testek aszalodva emelkednek

ha meglep a rettenet

és a légiesen áttetsző reggel

elsűllyedek benned

én

ki sejti a gyengéd halált mely homlokomra

barázdával véste be magát

Itt vagyok hullám

az enyémnél  mélyebben ringó bölcsődben

árbóc

nélkül szétszabdalva

a  feledés sűrű sötét pontja felé

határtalan ősi formák igézetében haladok    

p o s t     f e s t u m

Mit is láttam

és ki fordult a sarkon

csak a szél

leheletétől kővé dermed a tenger

a nemlétező emlékek tengere

a márványtenger

.

Öregek

Búsveretes díszes ezüst övezettel

esetlen szamarakon

őszszakállú öregek ülnek

egy közülük gerlicét visz

glóbuszt a másik

napkeletről arany tükröt a harmadik

az utat melyen néma öregek jönnek

arany kupolák napfényben fürösztenek

és bágyadt erődök fehéren tündökölnek

hosszú komor az az út mely elvezet a semmibe

a semmibe

a semmi földjére ragyogó árkádokkal borított út vezet

nyeregben  ülnek a roskadozó öregek

magasztosak és szánalmasak nyeregben

míg ülnek

míly törékeny is az a test melyből fényes palota fakad

fényéből a fekete barlang fonalat sző

és a szőrmecsuklyákból karcsú magas torony nő

szamarakat hajszolnak néma öregek

de titkok emésztik

rabul ejtett nyelveiket

.

Elégia

Fokossal döntöttem le a piszkos eget

mert az a fedő soha semmire senkinek sem használt

csak hivalkodva

értelmetlen csalárd játékba űzte az ügyefogyottakat

Maradtam hát a levegőkancsóban:

suhintottam szekercémmel s ledőlt egy fal

s utána  a másik is romba dőlt

egy pillanatig a kancsó üvegfülén játszottam

hintáztam

majd nagyot zuhanva összezúztam magam a valóság talaján

kezeimmel ijedten tapogattam zsebeimet

mindhiába

az ábrándok  üveggolyói darabokra hulltak a zuhanásban

figyelj:

mit tegyek most ezen a gipszből öntött sivár térképen

ezen az álmos domborművön

ezen az agyongyötört földrajzkönyvön

egy hangya hátán helyezkedtem el és utaztam

de a szaharát elérve

a hangya elkedvetlenedett

el kellett fújnom

az ördögbe azzal a hangyával

 (ismét teljesen jelentéktelen dolgokról kezdtem fecsegni)

vissza kell térnem rendezni életemet                                      

Ennek a lakásnak hatalmas ablakai vannak                

csak ablakai  falai nem is léteznek                                       

de nem ez az ami engem aggaszt

Ősz öregember ül mozdulatlanul egy ágon                            

és figyeli hogyan étkezem

nem tudom elviselni ha valaki evés közben szemlél

és ez  még nem is minden      

dolgozni sem tudok tovább

zavar az az ág és rajta az ősz aggastyán

Gondolkodni kezdtem

hogyan álljak bosszút az öregen                                                         

gépfegyverrel sortüzet adtam  rá

süvítettek a golyók semmi

korgó gyomrom  teljes magárahagyatottságát hirtelen

megértettem

egész egyszerűen elszökött

mert megfeledkeztem az evésről

naphosszat halmoztam a robbanóanyagot

és a fegyvereket

egyre csak lőttem azt a ravasz alakot                                      

aki rongyos puttonyával együtt ott azon a vastag  ágon

gubbasztott                            

ebadta lelke csak mosolygott

ez valami pokoli  megsemmisítő  mosoly volt

egész testem a dühtől remegett

és így múltak a napok egyik a másik után

hetek és hónapok

és ahogy felhalmozódtak a hónapok  az agyonhajszolt lovak által

húzott vészthozó kocsiján

elrohant az év is                     

és akkor elkezdtek menetelni azok a kocsik  

állandóan

előttem                                   

egyhangúan és makacsul

matematikai tételek

egzakt pontosságával

arra gondoltam hogy mindent otthagyva visszatérek

elrendezni otthonomat

 (vártam hogy a lány betoppanjon hozzám)

de valami düh vagy dac kényszerített arra hogy ne térjek vissza

NINCS VISSZATÉRÉS

saját fülembe kiáltottam                     

és

mikor már az utolsó kerék is elgurult

erről az egyensúlyozni próbáló szerencsétlen szekérről

tehát   

még mielőtt kimerült erőtlen karjaimat ölembe

ejtettem volna

megértettem a cinikus  öreg bölcsességét:

A postás volt ő aki eljött megmondani

hogy  a lány nem fog jönni

.

Bocsac

 Ideg a ködben

A kötéltáncos                                                            

Kedvtelésből zuhanni vágytam

1. Bjelosevity Predrag versei - Pesme Predraga Bjeloševića

 Banya Luka-i költőbarátom egykor a hangok bűvöletében élt. Minden hangot versbe akart foglalni, megeleveníteni - "utána már nem is lesz miről írnom". Az "antiidőkben" Predrag Bjelošević így vélekedett költészetéről. Külön zamata vezetéknevének - Fehér. (Istenem, Peđa, bennünket is szétválasztott az értelmetlen háború! Most merre kószálsz?)

"Rešetka i san" (Háló és álom) c. verseskötetében (Glas kiadó Banja Luka - 1985) többek között található egy versciklus a hangokról. A teljes versciklust, anno, lefordítottam, de sehol sem találom. Minden versfordításom meg van, kivéve egyet. Hevenyészve lefordítottam néhányat. Talán érdekes lesz mindenki számára, hogyan él át a költő egy - egy hangot.

.

Bevezető a hangok világába

.

                                                         "A lélek leglényegesebb érdekeit

                                                          az értelem szintjére hozni."

                                                                                           Hegel, Esztétika

.

                                                       "Itt a levegő, a nap sa fellegek,

                                                        ott fenn a kék és, s mögötte

                                                        talán költemények; talán csengő

                                                        hangok...

                                                       Van remény. Van remény számunkra,

                                                       önmagunk ellenére."

                                                                            Juan Rulfo, Pedro Paramo

/O/ - A  tökéletes forma

.

O- tökéletesség

a szárazföld tengerekkel határolt

a korallzátony cápákkal

az ember csillagokkal

.

alak melyben őserő szunnyad

szem

nap

ágyúcső

.

O- tökéletesség

mint két összeférhetetlen én

az ajkak szakadéka előtt

elképzelt pont a horizonton

két elnyűtt félgömbbel

- fekete Álom és fehér Háló -

.

O - tökéletesség

keményítővel átitatott

szétfeszített vászon

mely festéskor

az első érintésre megtörik a létrehozó kezén

.

O - hozzáférhetetlen

O - tartalommal telve

és eredendően megismételhetetlen

sötétségben és tartósítottan

önmagában él

.

O - isteni alakzattal pszihopata

O - emésztőrendszerem

O - burgonya a tálban

O - gépjármű

O - osztódó egység

O - az oszthatatlan része

.

O - tökéletesség

nem az ajkakon fakadó

banális csodálkozás

...Óóóóóó...

 .

Dal a változó /R/-ről

                               Az erdőben él egy madár,

                              éneke megállít bennünket

                              és belepirulunk

                                                              Arthur Rimboud

R amelyik az utcán halad és r

amelyik nem tudja hogy éppen most

halad az utcán

ugyanaz az /R/

amelyből a járókelők tudat alatt

/O/-t  formálnak

a zárt tér

a gondolkodás feltétele

R áttöri a hangfalat és gyakran

tartózkodik börtönben bolondok házában

diszkó klubokban és egyéb nyilvános

szelídítőhelyeken

a háborúban a harcmezőn téveszme

ritkán horgászik és van otthon

mint más hangoknak

nincs szüksége változásra

még a kis  r  is

a legártatlanabb szavakban

is lázadó

és éles a többi betű között

R kiejtéskor

erőt igényel

mikor elhangzik lobogóként vezeti

a levegőben a mondatot

/megveti a bátrak érdemrendjét mellyel ékesítik

de hőstettekre képes és később ha elfáradtak

a tespedt agytekervények ha már nem

reagálnak a harcra melyet ősidőktől fogva

hirdet sorsa a tudat alatt teljesül be/

R nem viselik el a gyerekek és öregek

R kihasználják az ügyeskedők szajhák és politizálók

R mindég szolgálatban van

akkor is ha hűvösben henyél

és akkor is ha megreked a torokban

R sosem volt közönséges betű

R az őrszellem

más betűknek erőt magabiztosságot nyújt

R védi és eltiporja a létet

R védi és eltiporja a nyugalmat

R védi és eltiporja a szabadságot

R védi és eltiporja az egységet

R védi és eltiporja a szeretetet

R változó mint a nyugalom

a szabadság az egység és a szeretet

R önmagától szabadulni kíván

és más csillagrendszerben

mindennapi életet kezdeni

R megnyitja az /O/-t

felismeri energiáját

magába foglalva

hatalmassá válik

Pont az az /R/

amelyre gondolunk

Canina littera

még ma szabadságon van

sétál

R a meglettek

romantikus igézetével szenvtelen

R járókelő szótár

mindenttudó és csavargó

aki éjjel nappal álomvilágban él de tüzet okád

és nem veszi észre hogy az elhaladók

- véletlen álmodozók – berzenkednek

és abban a pillanatban

néhány sor kört alkotva

/O/ betűt formál

O – tartalmas

gombaalakú zárt tér

O – tökéletes

gondolkodásra teremtett tér

.

/Á/ tértölelő

ÁÁÁ csodálkozó

                                  Ki az /Á/-t képtelen a szoláris

                                  rekeszből kiejteni sosem

                                  fogja felismerni a mellkasban

                                  rejlő kozmikus teret

.

/Á/  erdőkön átsuhanó

végtelenbe szálló sóhaj

fertőzéssel gyógyszerekkel teli

utolsó óhaj

.

/Á/  hajnali éteri kékség

/Á/  déli izzó vörösség

/Á/  naplementét ölelő sötétség

.

A szavak hatósugarán túl

kemény realitás a tenyéren

egyedül önmagával rokon

mint fészkek a szélben

mindenütt jelen van

.

Megjegyzés:

- a szerb - (horvát) nyelv - számomra még mindég egy nyelv létezik - nem különbözteti meg az "a"-t az "á"-tól. Kiejtése nyilt "a", ami az "a" és "á" között van.

/Sz/  mint remény

önmagában és maga körül

/Sz/ az anyag éltetője

a tudat halálának temetője

/Sz/ sárga mint újraolvasás

előtt a költemény

piros mint létrejöttekor a remény

/Sz/ érdes vak hangtalan

selymes bolondság a térben

önmagában kétségbeesés

!Sz/ a tűzön jég

az orcán él

a fogak közt üvegtörmelék

/Sz/ a vasútállomáson szomorú keszkenő

kozmikus reszelő – állandóan égő

önmagában és maga körül lebegő

Megjegyzés:

Nem csak a szerb – (horvát) nyelvben S = Sz. Talán így érthetőbb a magyar S/s grafológiai értelemben vett jelentéstartalma.

Ly

                                                                                    ez a szerelmes vers a maga

                                                                                     vizuális rövidségével épp

                                                                                    ellentéte annak a széles

                                                                                     mocsárnak mely a térben

                                                                                    és jellemében meghatározza a  /Ly/ hangot

mikor mi akik vagyunk

egyesülünk

/S/

lényegében

változik a pillanat

Megjegyzés:

A szláv nyelvekben, így a szerb – (horvát) nyelvben is kiejtik a /ly/ hangot