Srebrni most - Ezüst híd
Irfan Horozović (Banja Luka 27. travnja 1947 - ) je bosanskohercegovački književnik, bošnjačke nacionalnosti.
Horozovity Irfan (Banya Luka 1947. április 27. - ) bosnyák irodalmár.
U originalu ove pesme su objavljene u knjizi: Testament iz mladosti . 1980.
Az itt közölt fordítások az 1980-ban megjelent Ifjúkori hagyaték (Testament iz mladosti) kötetben találhatók
Kóló
Újra az a sirató kóló némán is zokogó
az esendő világot leteperő bús lelket felemelő
legény áll a legeslegszebb
törékeny kedvesem mellett
hogy az eszed megvesszen
hogy bánatod elvesszen
Emlékszem ártatlan ajándékok ifjúságára
emlékszem veretes igéret megtört napjára
régmúlt idők gyászdala
az élet láncát szaggatja
néki táruljon a szív s daloljon a gyilkos tőr
a temetőből hozzá szóljon az elhantolt szerető
Íly gondterhelt kólóval álmodj
szikes földet szőlőskertté varázsolj
kedvesem mellett egy legény
levél mellett arany levél
hogy az eszed megvesszen
hogy bánatod elvesszen
Emlékszem tündérekre és lakodalmak táncára
emlékszem az arany fonálra s a szövőnők dalára
ezüstpénzként hullott a hamuba
az örvénylő sistergő hadsereg
nyelvem megfagyjon törjön le a beoltott ág
igya ki más kupám éltető tartalmát
Újra azt a kólót járják nemlétező tamburák
tamburává vált a legény a leány oldalán
jó embere lesz a lánynak
hitvese lesz a gazdának
locsoljuk újra szerte a pálinkát
öntsd szikkadt torkodba légy vidám
Emlékszem néma beszédekre fekete szemekre
mikor játéktól a bölcs mint könyvtől a vak rettent
emlékszem szótlan szavakra
dallam nélküli dalokra
emlékszem egyszer éjjel felkerekedtek a sokak
csodálták az újszülött kólót mit addig nem láttak soha
Újra az a sirató kóló némán is zokogó
világot leteperő bús lelket felemelő
legény áll a legkecsesebb
kicsiny szépségem mellett
hogy az eszed megvesszen
hogy bánatod szétessen
A márványtenger
Elhagylak téged sötétség széttört gömbjét
ódon szenvedélyes boltívek
végtelen fészekek körülhatárolóját
ágyra áhítót
hol megül az álom
Megérintett magányoktól mámorosan
ahová a testek aszalodva emelkednek
ha meglep a rettenet
és a légiesen áttetsző reggel
elsűllyedek benned
én
ki sejti a gyengéd halált mely homlokomra
barázdával véste be magát
Itt vagyok hullám
az enyémnél mélyebben ringó bölcsődben
árbóc
nélkül szétszabdalva
a feledés sűrű sötét pontja felé
határtalan ősi formák igézetében haladok
p o s t f e s t u m
Mit is láttam
és ki fordult a sarkon
csak a szél
leheletétől kővé dermed a tenger
a nemlétező emlékek tengere
a márványtenger
.
Öregek
Búsveretes díszes ezüst övezettel
esetlen szamarakon
őszszakállú öregek ülnek
egy közülük gerlicét visz
glóbuszt a másik
napkeletről arany tükröt a harmadik
az utat melyen néma öregek jönnek
arany kupolák napfényben fürösztenek
és bágyadt erődök fehéren tündökölnek
hosszú komor az az út mely elvezet a semmibe
a semmibe
a semmi földjére ragyogó árkádokkal borított út vezet
nyeregben ülnek a roskadozó öregek
magasztosak és szánalmasak nyeregben
míg ülnek
míly törékeny is az a test melyből fényes palota fakad
fényéből a fekete barlang fonalat sző
és a szőrmecsuklyákból karcsú magas torony nő
szamarakat hajszolnak néma öregek
de titkok emésztik
rabul ejtett nyelveiket
.
Elégia
Fokossal döntöttem le a piszkos eget
mert az a fedő soha semmire senkinek sem használt
csak hivalkodva
értelmetlen csalárd játékba űzte az ügyefogyottakat
Maradtam hát a levegőkancsóban:
suhintottam szekercémmel s ledőlt egy fal
s utána a másik is romba dőlt
egy pillanatig a kancsó üvegfülén játszottam
hintáztam
majd nagyot zuhanva összezúztam magam a valóság talaján
kezeimmel ijedten tapogattam zsebeimet
mindhiába
az ábrándok üveggolyói darabokra hulltak a zuhanásban
figyelj:
mit tegyek most ezen a gipszből öntött sivár térképen
ezen az álmos domborművön
ezen az agyongyötört földrajzkönyvön
egy hangya hátán helyezkedtem el és utaztam
de a szaharát elérve
a hangya elkedvetlenedett
el kellett fújnom
az ördögbe azzal a hangyával
(ismét teljesen jelentéktelen dolgokról kezdtem fecsegni)
vissza kell térnem rendezni életemet
Ennek a lakásnak hatalmas ablakai vannak
csak ablakai falai nem is léteznek
de nem ez az ami engem aggaszt
Ősz öregember ül mozdulatlanul egy ágon
és figyeli hogyan étkezem
nem tudom elviselni ha valaki evés közben szemlél
és ez még nem is minden
dolgozni sem tudok tovább
zavar az az ág és rajta az ősz aggastyán
Gondolkodni kezdtem
hogyan álljak bosszút az öregen
gépfegyverrel sortüzet adtam rá
süvítettek a golyók semmi
korgó gyomrom teljes magárahagyatottságát hirtelen
megértettem
egész egyszerűen elszökött
mert megfeledkeztem az evésről
naphosszat halmoztam a robbanóanyagot
és a fegyvereket
egyre csak lőttem azt a ravasz alakot
aki rongyos puttonyával együtt ott azon a vastag ágon
gubbasztott
ebadta lelke csak mosolygott
ez valami pokoli megsemmisítő mosoly volt
egész testem a dühtől remegett
és így múltak a napok egyik a másik után
hetek és hónapok
és ahogy felhalmozódtak a hónapok az agyonhajszolt lovak által
húzott vészthozó kocsiján
elrohant az év is
és akkor elkezdtek menetelni azok a kocsik
állandóan
előttem
egyhangúan és makacsul
matematikai tételek
egzakt pontosságával
arra gondoltam hogy mindent otthagyva visszatérek
elrendezni otthonomat
(vártam hogy a lány betoppanjon hozzám)
de valami düh vagy dac kényszerített arra hogy ne térjek vissza
NINCS VISSZATÉRÉS
saját fülembe kiáltottam
és
mikor már az utolsó kerék is elgurult
erről az egyensúlyozni próbáló szerencsétlen szekérről
tehát
még mielőtt kimerült erőtlen karjaimat ölembe
ejtettem volna
megértettem a cinikus öreg bölcsességét:
A postás volt ő aki eljött megmondani
hogy a lány nem fog jönni
.
Bocsac
Ideg a ködben
A kötéltáncos
Kedvtelésből zuhanni vágytam
de kedvesem a tenyeremen.
Éjféli növénygyűjtemény
E rózsában
mely csak egy versemből fakadó szó
e rózsában
vert szerelmesek lelnek nyugovót
.
Végrendelet
Ha majd megszűnik mozogni
ez az utálatos csontváz
ez az élő halott
mely mozdulataival gúzsba köt
a kiszámíthatatlan én
a megizzadt álmatlanság
a meghajlított jatagán
ez a gyanú
vérével áztatott vétkező
e bosnyák farkasember
az őrültség tölgye,
Ha elhagyom
az asztalon nyugvó kezet
ezt az undorító karmokkal
ékesített álomra s fehér halálra
vágyó szőrös mancsot
ezt az álmos vadállatot,
Ha elfeledem
megcsókolni a szerelmi mámort
s a vadkanok dühét
az egy kútban lévő forrást s torkolatot
ahonnan e renyhe naplopó ered,
Ha megnyugszik majd
ez az űzött állat
a vérben vészben fagyban
örökös nyughatatlan!
prédának dobjátok oda
a dögevő madaraknak!
Hattyúk hordják szét az epe minden
cseppjét a penészszőtte jajt s kínt
és száguldva tűnjenek el
a csendes jeges világűrben.
Mit adni a galamboknak?
Talán az ajkakat melyek vérrel
hintik be a fehér tollazatot.
Az ivarszerveket a két testű
életet adó ingát a kakas vigye el
legyen ügyes az a tollas szerető.
Karcsú darvaknak, fürge szalonkáknak,
kedves gólyáknak
adom az erek keringő mocsarát
a méregpocsolyát.
A sirályoknak a szívet adom,
sasoknak a májat
és most, most még csak
egy csapat fecske hiányzik
hogy a remegő velő fehérségét
hirtelen csapatba verődve
a piciny csőrök szétkapkodják
és szétszéledve
felvigyenek
a gyönyörű áttetsző semmiségbe.
.
Belmához, míg szenderegBelépve a ködve
varázslóvá váltam
Körülötted órissá
nőttem
Bennsődben piciny törpe
lettem